Narancsbíbor horizont

Amikor az ember elindul az igaz önismeret útján, (elindul, mert ha önmagától nem ment, ráterelik az útra) s ráébred arra, hogy nem különálló valami, hanem ő is mindennel összefügg, s ugyanúgy beletartozik a csodálatos természetbe, mint egy gyönyörű virág, vagy egy meseszép lepke, előjönnek a lelke mélyéről azok az érzelmek, melyek mindig is ott lapultak, csak korunk „népbetegségeként” teljesen megfeledkezett róla.   Ki merné manapság azt állítani önmagáról – tükör előtt állva mezítelenül, reggel ébredéskor, vagy este hulla fáradtan – hogy gyönyörű és pont olyannak kell lennie, amilyen?
Hogy itt e Földön ezt a formát kell megtestesítenie?
Próbáld csak meg!
Na, ugye?
Ha megteszed, mit fogsz csinálni?
Gyönyörködni, mondván, milyen csodálatos és nagyszerű vagyok?
Nem!
És még mindig nem!
Mit fogsz tenni?
Elkezded magad kritizálni tetőtől talpig.
Először a fejeddel kezded, például nem tetszik, hogy szőke, barna, fekete, vörös, vagy ősz vagy, túl nagy, vagy túl kicsi az orrod, a szemed nem elég nagy, a fogaid ferdék, túl sovány, vagy túl kövér vagy, túl alacsony, vagy túl magas és még napestig sorolhatnám, de nem teszem!
Valószínű, ez az oka annak a rengeteg önbizalomhiánynak, ami ma a virágkorát éli!
Miért nem lehet azt mondani: TÖKÉLETES VAGYOK, így, ahogy vagyok, mert ebbéli életemben pont ilyennek kell lennem?
Miért?
Nos, mikor erre rájössz, és lassacskán kezded felismerni, hogy nem vagy rondább egy virágnál, vagy egy madárnál, - mert ugye nekik pont olyannak kell lenniük, miért lenne épp az ember ez alól kivétel? – akkor felismered a hétköznapi csodákat, hogy az élet szép, és örülsz, hogy részt vehetsz benne, mindennek így kell lennie.
Ilyenkor elmerülhetsz egy-egy napkeltében, napnyugtában, vagy holdtöltében, mikor lenyűgöz, amit magad előtt látsz, amit addig észre sem vettél az eszeveszett nagy rohanásban és csak áradozol a mennyei csodáktól…
Millió formában próbálod visszaadni a benned feltárult csodát, festesz, rajzolsz, verset írsz, vagy novellát…
Ilyenkor születnek a legszebb versek, teli érzelemmel, szerelemmel, mely szerelem magába öleli az egész Univerzumot, átkarolod, magadba fogadod a Mindenséget…

Egy versike ízelítőül:

Indián nyár

A nyári Nap búcsúzkodik,
fájó szívvel melenget,
mielőtt végleg lebukik,
utoljára integet.

Vérvörösre festett égbolt,
ragyog az űr kedvesen,
narancsbíbor horizonton,
fátyolfelhők lengenek.

Kacsint a Nap, majd eltűnik,
ránk borul a szürkeség,
hűs éjszaka uralkodik,
vacogó zord sötétség.

Hajnalodik, új remény kél,
ásítozik álmosan,
indián nyarat hoz a szél,
nappalaink izzanak.

A nyár végső sóhajtása,
„Utánam a vízözön!”
Sápadt arccal, pillantással,
csak még egyszer – elköszön.

Rozsdamarta falevelek,
már megadják magukat,
halk zizegéssel peregnek,
és a földre hullanak.

Megjött az ősz! Itt van újra!
festőecset kezében,
tarka színt fest minden tájra,
gyönyörködik művében.

Eddig féltünk, mi jöhet még?
most ámulunk igazán,
oly végtelen a messzeség,
csodáljuk a színpompát!